Sohasem abszolút egyetlen diktátor hatalma sem, legyen az akár a legkegyetlenebb. Mindig konvencio-nális, azaz a környezetének, néhány tucat magasabb polgári-, csendőr-ségi-, médiabéli- és katonai tisztség-viselőnek feltételes megegyezésén alapul. Az okok, amik miatt a notabilitások engedelmeskednek a monarchának, elnöknek, törzsfő-nöknek, különböznek az egyes kultúrákban: tradíció, állati félelem, önző érdek, hűség az eskühöz, szívből jövő nagyrabecsülés a vezér kiemelkedő személyisége iránt, vallási fanatizmus, vagy a felsorolt tényezők egynéhányának valamilyen kombinációja.
Hatalomváltások, összeesküvések akkor történnek, amikor ezeknek a kulcsszereplőknek a kritikus tömege elveszíti engedelmességi motiváltságát, és a leghatározottabbak keze kinyúlik, kinek egy dohányszelence[2], kinek egy sál felé. A diktátor hatalma valójában sokkal törékenyebb, mint egy választott vezetőé egy stabil demokráciában.
Sztálin elvtárs is, élete utolsó huszonöt évében az álom hozta rövid felejtés utáni minden ébredés alkalmával, minden egyes nap, ugyan azon ismétlődő dilemmájának megoldásához tért vissza: Kreml vagy halottasház. Ezért szekírozta folyton elvtársait, egészen addig, amig nem maradt fekve saját vizelete tócsájában tehetetlenül, aszkétikusan berendezett kuncevoi rezidenciájának padlóján. „Önök látják, hogy Sztálin elvtárs alszik. Fektessék a kanapéra”.
Ami a maiakat megállítja, az nem a félelem intézményünk igencsak elöregedett éjszakai portásától. A „lenullázott” /utalás arra, hogy Putyin elfogadtatta a parlamenttel eddigi elnöki periódusainak „lenullázását”. a ford./ egyszerűen nevetségessé vált kétségbeesett és szánalmas kísérletével, hogy még tizenhat (!) évig maradjon elnök Abramovics[3]-Sztálin kentaurként.
A notabilitásokat – meg az egész oroszországi felső arany-millió tagjait – az attól való antropológiai rettegés állítja meg, hogy egyedül maradnak szemtől szemben a komor, nekik végtelenül idegen, az ő elképzeléseik szerint vad néppel. Egy az egy ellen, a televíziós kémcsőben kicsiráztatott zseniális médiatermék „Vlagyimir Putyin a nép fia” nélkül.
A posztnagypéteri civilizációs kettészakadás két kölcsönösen ellenséges etnoszra – az uraságra és a parasztra – annyira alapvetővé vált az orosz társadalmi közösség számára, hogy az általa kiváltott Októberi forradalom – amely először az uraságot semmisítette meg, aztán tíz év múlva a parasztot is – a változás eredményeként létrehozott egy profanizált kettőst – a nomenklatúra lumpen-uraságát és a deklasszálódott lumpen-parasztot. A privatizációs forradalom a kilencvenes évek elején nem mosta el, éppen ellenkezőleg, rendkívüli módon elmélyítette ezt az állam létezése szempontjából végzetes kettészakadást.
Az oligarchikus lumpen-uraság, amely féktelenül viharzott át a kilencvenes éveken, az évszázad végére beleütközött a rászakadt irgalmatlan hatalom és tulajdon megőrzésének problémájába.
Az úri szolgálatba állt tanultak kitaláltak egy briliáns lépést. „Csecsen terroristák” hogy-hogynem, a legjobb pillanatban felrobbantottak néhány „paraszti” házat, és az elkábított lumpen-muzsiknak megmentőként felmutattak egy főúri kabátujjból előhúzott szubjektumot a „vérbeli pétervári huligán” ideális szemantikai és viselkedési DNS-ével. „A mi emberünk!” sóhajtott fel megkönnyebbülten Oroszország keménykezű hatalom utáni vágyódásba belefáradt női lelke.
Remekül összegyúrtak egy márkanevet abból, ami rendelkezésre állt. Ő lett a „népért kiálló”, aki lehetővé tette a lumpen-oligarcháknak még húsz évig diadalmasan emelkedni a „Forbes” listák lépcsőfokain és a nyugati titkosszolgálatok jelentéseiben, amelyek figyelték a bűncselekményekből felhalmozott tőke mozgását. Hivatalosan ezt úgy nevezték, hogy „Felegyenesedtünk a térdünkről!”, „Elátkozzuk a féktelen 90-es éveket!”, „Energetikai nagyhatalommá válunk!”, „Megismételhetjük!” (a Nyugat legázolását a második világháborúban. a ford.), „Felülkerekedünk a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófáján!” (a Szovjetunió szétesésén. a ford.)
A mi félvilági huligán hősünk érthetően nem volt képes megmaradni eunuchnak az élvezetek eme templomában, és a burzsoázia diszkrét bája ellenállhatatlanul beszippantotta az elpimaszodott gályarabot. (Putyin többször beszélt arról, hogy gályarabként dolgozik. Elválva feleségétől állítólag összeállt Alina Kabajeva volt művészi-torna világbajnoknővel. a ford.)
Ő természetesen csak fügefalevél, amely úgy-ahogy eltakarja a feudális oligarchia féktelen züllöttségét. De ez a levél már hervadt. Ő az utolsó kapocs, a köldökzsinór, amely az orosz politikai osztályt összeköti az általa megszállt területek lakosságával. Ha dezavuálnák és kidobnák a szemétdombra, azzal végleg lecsupaszítanák az utóbbi harminc év minden gyalázatát. A továbbiakban pedig, a körülményektől függően – irány vagy a vérpad, vagy a rablók utolsó gőzhajója (ilyennel távoztak a bolsevik hatalomátvétel után Oroszországból egész társadalmi osztályok. a ford.). Csakhogy egyetlen kikötő sem fogad! Karantén …
(Hamlet monológjának vége Arany Jánosnál:
S az elszántság természetes színét A gondolat halványra betegíti; Ily kétkedés által sok nagyszerű, Fontos merény kifordul medriből S elveszti »tett« nevét. …)
[1] Andrej Andrejevics Piontkovszkij / Андре́й Андре́евич Пионтко́вский /1940-/ orosz matematikus és újságíró. Több, mint 100 tudományos publikációval rendelkezik. Az irányítástechnika, a globális modellezés és az atomstratégia szakértője. A Római Klub keretein belül a számítógépes világmodell felállításán dolgozott. Elhagyta Oroszországot, amikor FSZB ügynökök lefoglalták az „Echo Moskvi” rádiócsatornával való levelezését. [2] I. Pál cárt egy dohányszelencével vágták halántékon, majd sáljával megfojtották. [3] Abramovics Roman Arkagyevics – orosz milliárdos