Az izraeli kémszervezet, a Moszad egyik alapítója, Isser Harel a titkosság megszállottja volt, titkosítani akart mindent, még azt is, aminek nem volt stratégiai jelentősége. Nem tehetett másként, ilyen volt a természete. Erről egy vicc is terjedt Izraelben: Isser Harel beül egy taxiba, s a kérdésre, hogy hova a fuvar, azt válaszolja: „Az szigorúan titkos!” Ez csak vicc, de tény, hogy Isser Harel titkosítási mániájában szerepet játszott származása. Fiatal éveiben Izrail Galperinnek hívták, az Orosz Birodalomban, azon belül Belaruszban, még pontosabban Vityebszkben született.
Az orosz Birodalom, Oroszország, beleértve a Szovjetuniót is, sokszoros nehézsúlyú világbajnoka a tények elhallgatásának, korlátozásoknak, tiltásoknak, előírásoknak, utasításoknak és bürokratikus eljárásoknak. Olyan képtelen felszólításoknak, mint „ne támaszkodj a vagon ajtajának”, „ne feküdj a sínekre”, „ne menj be a transzformátorházba, mert megráz az áram”. Az igazat megvallva nincs hiány az utasításokból, előírásokból és eljárási utasításokból sehol a világon, mindenütt tombol a bürokrácia.
Oroszországban azonban ezt a magas művészet rangjára emelték.
Egyetlen országban sem értenek a lakosság mindenféle, többnyire képtelen előírásokkal és tiltásokkal való körülkerítéséhez oly mesteri fokon, mint nálunk. Egyetlen országban sem képes olyan gyorsan és radikálisan átváltozni egy egyszerű fakabát a „ha én vagyok a főnök, akkor te senki vagy” törvényének megfelelően. Még mintha meg is nőne eközben, testtartása tekintélyt parancsolóvá válik, ami amúgy nem jellemző rá. S mindez attól van, hogy összevonva szemöldökét hatalmat érez az egyszerű emberek fölött: „Van magának erre engedélye?”
Mindenhol, ahol megjelenik az orosz, korábban a szovjet-hatalom, maga után húzza a tiltások, ellenőrző pontok, szögesdrótok és kerítések kilométereinek uszályát, melyeket szigorú szabványelőírások szerint telepítenek (csak így szabad). No és megjelenik természetesen, elmaradhatatlanul, ez a majdhogynem nemzeti jellemvonás: a titkosság, az a szokás, hogy titkosítanak mindent, olyat is, amire nem lenne semmi szükség.
Sokan, főként külföldiek, képtelenek megérteni ezt a jellemvonást: minek ez a sok korlátozás, tiltás, titok, ez a sok „tilos”, „nem megengedett”, „tilos az átjárás”? Az ötvenes években a NASA Hold-programjának vezetője, Wernher von Braun - volt náci bűnöző - részletesen elmesélte az amerikai tévében, milyen is az az űrhajó, amelyik hamarosan a Földet kísérő égitesthez indul. Akkoriban a Szovjetunió lakossága még a nevét sem ismerte annak a vezető konstruktőrnek (Szergej Koroljov), aki létrehozta a szovjet rakétát. Ma büszkék rá, filmeket forgatnak róla, azokban az években azonban, életében, Koroljov személye a Szovjetunió egyik legjobban őrzött titka volt.
Mivel nem értik, miért van, a külföldiek, magukból kiindulva, valamiféle racionális magyarázatokat keresnek, mint „az oroszok azért titkolóznak annyira, s vonnak be mindent a világon a titokzatosság fátylával. mert…” és itt következik egy olyan ok leírása, ami miatt egy amerikai vagy német ezt csinálná. Egyetlenegy sem képes közülük érthetően és tagoltan megmagyarázni, milyen előnye származott a szovjet hatalomnak abból, hogy ostobán eltitkolta az információt mondjuk, Csernobilról? Mint hogyha ez nem egy atombaleset lett volna, hanem tű a szénakazalban. Még azután is, miután felszínre kerültek a katasztrófa valódi méretei, a szovjet vezetés folytatta az életbevágóan fontos részletek eltitkolását.
Vagy mért volt szüksége valakinek arra, hogy eltitkolja a Nord-Ostban alkalmazott mérgesgáz összetételét?/Csecsen terroristák moszkvai terrorcselekménye során 2002-ben egy színházi előadáson 900 túszt ejtettek, akik közül 176-an meghaltak. A biztonsági erők kábító gázzal árasztották el a színháztermet, amitől az ott tartózkodó túszok és terroristák eszméletüket vesztették. Miután senki sem ismerte a gáz természetét és összetételét, az orvosok sok túszt képtelenek voltak feléleszteni. a ford. / Vagy miért kellett a „Kurszk” /atomtengeralattjáró, mely elsüllyedt egy hadgyakorlat során. a ford./ katasztrófájából titkot csinálni, aztán mégis elfogadni a nyugati segítséget akkor, amikor már semmi esély nem volt a személyzet megmentésére?
Vagy most: kinek van szüksége a tüdőgyulladásban elhunyt százak és ezrek számának külön kezelésére akkor, amikor mindenki tudja, hogy koronavírus fertőzésben haltak meg, nem ilyen-olyan megfázásban?
Tegyük fel, hogy holnaptól Oroszország nem manipulálja többé a statisztikát, s kertelés nélkül megmondja, hányan haltak meg ténylegesen koronavírus fertőzésben. Miféle szörnyűség történhet? Kit lep meg a koronavírus áldozatainak magas száma manapság? Az egész világ becsülettel megvallja veszteségeit, és semmi baj, senki még csak el sem pirul a szégyentől. Az USA nem szégyelli bevallani, hogy többen haltak bele ott ebbe a ragályba, mint amennyien elestek a vietnami háborúban. Na és? Az USA címerének sasa nem repül el szégyenében.
Azt mondják, hogy eltitkolni és megtiltani azt, ami valójában nem tiltott és amit nem szükséges titkosítani, az autoritárius vezetési rendszer része. De ez csak részigazság. Például Jelcin rendszerét semmiképpen sem lehetett autoritáriusnak nevezni, de annak is jelszava volt a „bezárni és nem engedni”.
A mindent titkolni és megtiltani poszszovjet tradíciójának önmagában nincs semmiféle gyakorlati célja. Nem keres előnyöket, egyszerűen nem képes másként cselekedni, ilyennek született. Ugyanakkor a hatalom ellen hat: a mániákus titkolózásból fakad egy másik, szintén ősi orosz tradíció: nem hinni a hatalomnak.
Az átlagpolgár biztos abban, hogy neki „mindig hazudnak”, s ezért ott is összeesküvést sejt, ahol nincs.
[1] Vitalij Valenytyinovics Skljarov /Виталий Валентинович Шкляров/ (1976-) — belerusz politológus, politikai konzultáns, választási szakértő. Németországban tanult, majd az USA-ba költözött. Többek közt Barak Obama és Bernard «Bernie» Sanders választási stábjában dolgozott.
