Szerző: Nyikolaj Travkin volt politikus, nyugdíjas
A vezetés kitartóan veri a lakosság fejébe a mantrát, hogy az oroszok valami sajátos módon büszkék Hazánk nagyságára. Egyes más népeknél is előfordul a Haza szeretete, ám nálunk olyan erős, hogy az élet is elképzelhetetlen nélküle. Még békeidőben is – haza vagy halál!
Összevesztünk az EU-val. A magyarázat, hogy mi szoros együttműködést ajánlottunk nekik Lisszabontól a Csendes óceánig, sőt a NATO-ba is készek voltunk beintegrálódni, ám ők visszautasítottak bennünket.
Hát a volt szocialista tábor többi országa? És a volt szovjet köztársaságok nagy része miért él békében és együttműködésben az EU-val?
Egy a válasz: ők nem tartanak igényt kitüntetett szerepre a partnerségben, nem követelnek egyenlőséget önmaguk és az egész Európai unió között. Mi viszont nem vagyunk képesek egynek lenni az EU sok országa között.
Hát miért nem vagyunk képesek? Miért nem tudunk ugyanolyan jogokat élvezni, mint Németország, Franciaország, Lengyelország vagy Észtország? Azért - magyarázzák nekünk -, mert a mi népünk mentalitása ezt nem teszi lehetővé. A mi népünk sajátosan büszke a Birodalom nagyságára. Ők mind kicsik, vagy hétköznapiak. Mi viszont HATALMASAK vagyunk! Ráadásul területünket tekintve is, – és ami különösen fontos - lelkileg is. No meg ott vannak persze a rakéták.
Az én büszkeségemen nem esik csorba, ha valamilyen más ország nem ismeri el az én országomat hatalmasnak. Nem ismeri el, hát jól van, ez az ő gondja, nekem mi dolgom vele.
A büszkeségemen nem esik csorba még akkor se, ha bizonyos államok nem ismerik el Oroszország főszerepét a fasizmus feletti győzelemben. Nem ismerik el, ez az ő gondjuk, számoljanak el a lelkiismeretükkel.
A büszkeségemen akkor esik csorba, ha országom vezetői mindenhol és állandóan azon siránkoznak, hogy Oroszországot visszafogják, korlátozzák, Oroszország ellen állandóan összeesküvést szőnek, hogy Oroszország kész lenne barátkozni, de mindig elfordulnak tőle és belerúgnak.
Azért fordulnak el tőlünk, mert folyamatosan követelünk valamit, és valamilyen sajátos elképzelésből kiindulva meg vagyunk győződve arról, hogy kötelesek adni nekünk. Abba rúgnak bele, akit nem látnak szükségesnek, de az kitartóan ajánlkozik különleges baráti kapcsolatokra.
Nálunk gyakran hozzák fel példaként Kínát. De Kína nem mindig volt oly hatalmas, hogy – akárcsak Amerikával – senki nem teheti meg, hogy nem számol vele. Emlékszem azokra az időkre, amikor a Kínával való viszonyban mi (nem ők!!!) voltunk az idősebb testvér. Nem emlékszem azonban, hogy Kína vezetői rendszeresen, minden nemzetközi rendezvényen panaszkodtak volna, hogy Kínát mindenki megsérti és visszafogja. No és most se fenyegetnek senkit azzal, hogy nukleáris hamuvá változtatják.
Lépésről lépésre oldották és oldják meg belső problémáikat, a saját gazdaságukkal törődtek, a tudományba fektetnek, előnyös feltételeket biztosítottak a befektetők és a nemzetközi együttműködés számára. Senkit nem oktattak ki arról, hogyan éljen helyesen, és sehová se nyomultak be a katonáikkal. És most, tessék, ők a világ második pólusa.
Oroszország immár 30 éve önálló szubjektuma a világpolitikának. De a Kremlben ülőket és lakókat (Gleb Pavlovszkij meghatározása szerint) beborította a hajdanvolt nagyság fantomja, és kitartóan követelik, hogy fogadják el őket a Szovjetunió nevet viselő birodalom vezetőiként, illetve képviselőiként. Az elv ugyanaz: nem akartok tisztelni, akkor rákényszerítünk, hogy féljetek tőlünk!
A belső problémákkal foglalkozni nem érdekes. Nagyon hosszadalmas és vesződséges versenyképes gazdaságot, hatékony és elérhető egészségügyet és oktatást, legalább valamennyire elfogadható bírósági rendszert létrehozni, a showműsorok helyett pedig demokratikus intézményeket, helyi önkormányzatokat. Kellemesebb szeretni a hazát és büszkélkedni nagyságával.
Főleg, amikor közeledik a Nagy Győzelem 75. évfordulója.